Csinálj csodát

A legjobban arra vágyunk, hogy tartozzunk valakihez

A legjobban arra vágyunk, hogy tartozzunk valakihez. Vannak emberek, akik első látásra egymásba szeretnek. "Szerelem első látásra!" Azonnal érzik, hogy bizony a sors egymásnak teremtette őket. Nagyszerű érzés lehet... Tisztára, mint egy tündérmesében. "Boldogan élnek, amíg meg nem halnak..." Viszont általában nem mindig ilyen egyszerű. Legtöbbünk számára ez kevésbé romantikus és csodálatos. Sok olyan eset van, amikor a két ember közti kapcsolat tele van bonyodalmakkal, problémákkal, lekésett pillanatokkal, és elszalasztott lehetőségekkel. Nem azt mondjuk, amit kellene, és nem is akkor. Elkésünk, és utána hosszú ideig bánjuk, hogy nem akkor mondtuk vagy tettük meg azt, amit kellett volna. Legalábbis sokan így járnak... Ha szeretnék, ha nem. Nem lehet elkerülni. Nem élhet mindenki valóra vált gyerekkori álomban, oldalán a gyönyörű hercegnővel, vagy a szőke herceggel. Sokszor meggyűl a bajunk a kapcsolatokkal, ám egy idő után felül kerekedünk rajtuk és megoldódnak a dolgok. Utána pedig már csak élvezni kell a "nehéz munka árán elért gyümölcsöt".

Miért könnyebb minden, ha elmondjuk?

Egyik nap elgondolkoztam egy érdekes dolgon. Ami lehet, hogy másnak egyáltalán nem az, ám én mégis úgy gondolom, megér pár sort. Tegyük fel, valami rossz történik velünk, sőt annyira rossz, hogy még sírunk is miatta, letörtek, szomorúak leszünk stb. Miért van az, hogy sokkal könnyebb lesz minden, és felszabadultabbnak érezzük magunkat, ha elmeséljük valakinek? Azzal, hogy elmondjuk, nem oldódik meg a problémánk. Egyszerűen csak annyi, hogy kibeszéljük magunkból, és már más is tud róla rajtunk kívül. Tulajdonképpen azt se mondhatjuk, hogy leveszi rólunk a terhet. Nem tud mindig segíteni bármennyire is szeretne. Oké, aláírom, vannak olyan kis dolgok, amiben egy sima kis baráti tanács mindent megold. Ám ha valami olyan történik, amit tényleg csak mi tudunk megoldani, vagy esetleg valaki, aki közel áll hozzánk balesetet szenved és akár bele is hal. Végig hallgatja, és nem tud tenni semmit. Nem isten, hogy bármit megtehet. Szimplán csak érezteti velünk, hogy mellettünk áll. Ez lenne a kulcs? A tudat, hogy valaki biztos, hogy bármi történjen, rá bármikor számíthatsz? Ez a megoldás? Minden bizonnyal igen...

Nincs olyan ember a világon, akinek ne lenne gondja

Egyik csalódásból, szenvedésből a másikba. Sokan azt mondják, hogy a rossz után a jó jön. Mások azt mondják, hogy rossz után rossz jön, aztán jöhet rosszabb, és jöhet még rosszabb, de utána már tényleg jó következik. Valahol itt az igazság... De mégis meddig jön a rossz? Mikor már több mint másfél éve jön sorra a rossz, rossz, rossz. Végre sikerül pontot tenni annak a "korszaknak" a végére, ami az eddigi életedben a legtöbb fájdalmat és kételyt okozta. Aztán belekezdenél egy új szakaszba, amiben sok reményt látsz a boldogságra. Végül nem hogy jó lenne, és bekövetkezne, de még az eddigiekhez képest még rosszabbra fordul minden. Miért van ez? Mikor törik már meg végre ez az egész ördögi kör? Meddig kell még szenvedni? Látod magad körül a sok boldog embert. A sok gondtalan embert. (Rögtön jön is a cáfolat) persze nekik is vannak gondjaik. Nincs olyan ember a világon, akinek ne lenne gondja. Ám akárhogy is nézzük, mindenkinek a saját gondja a világ legnagyobb gondja. Azt érzi/éli át 100%-ban. Hiába mondjuk azt bárkinek is, hogy: "Sajnálom. Tudom mit érzel..." Egyáltalán nem tudod!!! Nem te éled/élted át azt, amit ő. Persze szép gesztus, ha ezt mondjuk valakinek, de ha egyszer ez egy hazugság? Kegyes hazugság. Igaz jobb, mintha nem mondanánk semmit, és csak simán elsétálnánk mellette...

Tanulhat a hibádból

Milyen érdekes. Meghallgattam az egyik távoli barátomat. Dettó abban a cipőben jár, mint amiben én az elmúlt pár hónapban. (hála istennek én már kinőttem azt a cipellőt... kopp-kopp) Csak kicsi különbség van a kettő között, de mégis egyezik. Durva... Azt hinné az ember, hogy ami vele rossz megtörténik, az csakis vele, mással soha az életben nem történhet meg. Mert csak ő olyan szerencsétlen meg a szokásos duma... Erre tessék. Eltelik pár nap, és összefutsz egy olyan emberrel (baráttal), aki ugyan azt éli át, amit te éltél. Micsoda "véletlenek" vannak... Viszont, mindenben van valami jó. Legalább tudsz neki segíteni, hogy ne szenvedjen annyit, mint te. Tanulhat a hibádból...

Miért történik ez velünk?

Kellesz! De hihetetlenül... Kimondhatatlanul... Megőrülök. Miért történik ez velünk? Miért nem éreztem ezt akkor, amikor kellett volna? Ott volt a lehetőség, és én nem éltem vele. Hajtott a gyökér énem, és most itt állok egyedül. Ez az én sorsom. Akkor te szenvedtél, most én szenvedek. Csak én többszörösen, mert ha én nem lennék, akkor te most biztos, hogy boldog lennél vele. Nem lenne senki, aki bekavar... Sajnálom, hogy ezt okoztam neked, hogy elbizonytalanítottalak. Azért remélem, hogy soha nem fogod ezt a fájdalmat érezni, amit most én...

Sehogy se jó

Telnek-múlnak a napok… Bármennyit találkoztok, bármennyit beszélgettek, bármennyire is szeretnéd már megkapni az illetőt, nem akar semmi jó történni. Viszont eltolni sem akarod magadtól… Mi van akkor, ha közömbös se tudsz vele lenni? Majd lesz valami... Eljutunk ahhoz a ponthoz, hogy azt mondhatjuk, sehogy se jó. Se a két véglet, se az "aranyközépút", mert azt meg TE nem tudod járni. Na és most mi tévők legyünk? Itt az 1 millió dollárt érő kérdés! Aki erre tudja a választ, az nyugodtan publikálhatná (nem csak nekem szerintem).

Küzdj az álmodért

Képes vagy mindent megtenni és küzdeni a céljaidért? Tényleg bármi áron el akarod érni az álmaidat? Ezen érdekes elgondolkozni. Természetesen rögtön mindenki igennel válaszol. Én is azt mondanám. Ám mégis, tegyük fel, a legelső lépés valljuk be őszintén sokunknak az iskola, a továbbtanulás és az ezekhez hasonló. Rendesen készülsz, tanulsz mindenre? Ha azt nézzük, hogy élsz X évet pl. 70 évet, és abból (legjobb esetben) 18 évet kell csak tanulnod… Hát mi az? A 70 évhez képest semmi. Na és ha végeztél? Jön a meló, a felnőtt élet és a felnőtt lét többi velejárója. Nekem például itt az érettségi. Ezen múlik a jövőm. És mégis, most a mai napon egy fontos információ során jöttem rá, hogy tényleg neki kéne állni tanulni. Hiába nincs kedvem, és iszonyat lusta vagyok és inkább filmeznék, vagy bármi mást csinálnék, de muszáj. A jövőm múlhat ezeken a nyamvadt százalékokon. Remélem most már tényleg teljes erőbedobással "küzdök az álmomért"!

Sikerülni fog

Talán most sikerülni fog.

Az lenne a legjobb, ha végre túl tennéd magad ezen az egész dolgon. Ám nem úgy, mint ahogy eddig akartad és tetted. Értél el vele valamit? Nem. Most tényleg AKARNI kell. Csakis akkor sikerülhet, különben még szenvedni fogsz egy darabig. Mindig azt hitted, vagy úgy érezted, van még egy kis remény. Még lehet belőle valami, csak szép türelmesen kell várni. De meddig? És milyen áron? Csak magadat pusztítod. Szenvedsz. Mindenki életébe eljön ez az idő. Az első nagy csalódás. Nincs olyan ember, aki át ne esne/esett volna ezen. És igen, tényleg baromira szar. Főleg most, míg benne vagy. Rá fog menni több hét, hónap, de egyszer végre sikerülni fog, és utána újra boldog tudsz lenni… mással… Akivel végre közösen fogjátok egymást szeretni.

Igen, most sikerülni fog.

Időugrás

Nálatok is biztos sokszor előfordult, hogy legszívesebben felgyorsítottátok volna az időt. Előre tekernél pár hetet, hónapot, és megnéznéd, hogy mi vár rád. Aztán visszatérnél a "jelenbe", és élnéd továbbra is az életed. Időugrás. Biztosan sokan szeretnének ezzel a különleges képességgel rendelkezni. Persze vannak, akiknek ez egyáltalán nem szükséges. Sokan úgy gondolják, hogy miért jó az, ha tudjuk előre mi fog történni? Elveszik az egésznek a varázsa. Miért küzdünk akkor, ha tudjuk, hogy megkapjuk-e vagy sem azt, amit kitűztünk magunk elé? Ezt mindenki maga döntse el, hogy megéri-e neki, vagy inkább úgy éli az életét, hogy nem tud előre semmit... Nagy valószínűséggel következhet be a következő eset. Ha tudjuk azt, hogy megtörténik, amit annyira nagyon szeretnénk, akkor már nem úgy állunk hozzá, hogy "Én igenis, minden áron teljesítem a célom!", hanem azt mondjuk, hogy "Á minek dolgozzak érte? Úgyis megkapom, akkor meg?" Nos igen... Akkor meg több mint valószínű, hogy mégse teljesül az álmunk. Ha nem dolgozunk az álmokért, akkor ne is várjuk, hogy azok teljesüljenek. Visszatérve, szerintem sokat nyom az egészen az, hogy valaki mennyire türelmes típus. Aki egyáltalán nem, az egyértelmű, hogy "ugrik". A többi pedig a "mának él". Talán ők csinálják jól...

Egyszer lent, egyszer fent.

Megkönnyebbülést érzek. Végre kezdek kikászálódni a "depis" korszakomból, ami nem is igazán depis… vagy nem tudom… Nem tudom, hogy ami volt, és még van egy kicsit, az depresszió, vagy csak egyszerűen annyi, hogy sok rossz dolog jött egyszerre. Igazából nem is nagyon érdekel. Lényeg, hogy kezdek túl lenni a dolgokon, és kezdem újra élvezni az életet. Még mindig nem az igazi, de még mindig jobb, mint volt. Rájöttem, hogy mennyire igaz a régi mondás, "Az idő mindent megold…". Lehet sokan röhögnek mikor ezt meghallják, mert annyira lehetetlen helyzetben érzik magukat, hogy úgy gondolják, hogy semmi nem old meg semmit. Az élete úgy elvan cseszve, ahogy van. Én is a pofájába röhögtem volna annak, aki ezt mondja nekem pár nappal ezelőtt. De most… Azt mondanám, hogy beismerem, igaza volt. A legeslegfontosabb, hogy soha ne add fel! SOHA! Jó tudom, ezt mindenki tudja, a csapból is ez folyik, mindenki ezt hajtogatja, ha valakije rosszul érzi magát… De ha egyszer tényleg ez a megoldás? Ez a "gyógyír" a bánatra? Legyen mindig az előtted, hogy minden rossz után jó jön. Mint a hullám. Az sincs mindig fent… Egyszer lent, egyszer fent. Ugyanez van a boldogságszinttel. Van, hogy kicsit mélyebbre megy a hullám, és előfordulhat az is, hogy sokáig lent marad. De egyszer úgyis feljön… Mindenképpen fel kell jönnie. Legyen ez előtted. Légy erős. Mit érsz el azzal, ha feladod? Ha azt mondod: "áhh, engem nem érdekel semmi. Leszarok mindent!" Semmit. Csak még rosszabb lesz. Akarni kell, és el kell hinni, hogy lesz még jobb. Ha sikerül elhinni (ami elég nehéz, de nem lehetelten) akkor rövid időn belül valóra fog válni. Végre ÚJRA boldog leszel!

Ez most komoly?!

Hát ugye tegnap ballagtam a középiskolámból, és a legjobb barátom (aki egyben az osztálytársam is), miután visszamentünk a terembe az ünnepség után, hátrahívott, hogy beszélnünk kell. Erre én, hogy juj, mi történt? Gyere csak hátra, négyszemközt kell beszélnünk. Bevoltam tojva, hogy mi van, mert nagyon komoly volt. Leülök egy székre, ő áll, és járkál. Mondom mond már mi van ne húzd az időt! Ilyet szól, nem tudom, hol kezdjem... ne vedd meg a bérletet (VOLT fesztiválra a bérletet úgy terveztem, hogy ballagás után rögtön megyek megvenni a ballagási pénzből). Erre én kb. ":O" fej, ugyanis arra gondoltam, hogy nem tudunk menni stb. Erre elővesz az öltönye zsebéből egy borítékét, és átadja nekem, azzal, hogy nézzem meg mi van benne. És mi volt benne????? Egy egész HETES BÉRLET, ami ugye 20 000 ft. Hát annyira meglepődtem, hogy az valami hihetetlen. Most szerintetek? Ez mi ha nem egy legjobb barát legkedvesebb gesztusa? Fúúú, hihetetlen volt a gyerek, pedig még direkt beszéltük is, hogy mi nem ajándékozzuk meg egymást, hanem este elmegyünk bulizni és kész. Szóval elég keményen ért ez az egész. Több órán keresztül csak bámultam össze vissza, hogy ez most komoly?! Tényleg ezt adta nekem ajándékba? A ballagás után a családi ebéden is sokat agyaltam ezen. Ott volt a legjobb barátnőm is az ebédnél, és elmeséltem neki az elmúlt 1-2 hetemet, szóval így összességében emlékezetes kis nap volt. Este meg bejártuk a várost. Na az este is… Hogy mik történtek… Holnap kezdődnek az írásbelik. Jeeeeeeee!!!! Azért hiányozni fog a suli. Az osztály annyira nem, mert hát az összetartás egyenlő volt a 0-val, de maga a suli, a tanárok, a haverok azért fognak. :)

Az élet nehéz.

Többet szeretnék, de még nem lehet. Nem jött el az ideje. Én nem kérek túl sokat, és egyébként is ráérnek szép lassacskán a dolgok. Nem siettetem. Szerencsére már sokkal türelmesebb vagyok, mint régen. Sokat változtam. Idő kell még. Nem túl sok, de mégis megőrjít a várakozás. Sok minden van, ami jó ebben az "egészben", és ezekkel együtt vannak rossz dolgok is. De hát ez teljesen természetes. Ahol jó van, ott rossznak is kell lennie. El kéne döntenem, mit is akarok valójában az élettől… Miért küzdjek a végsőkig? Mi az, amit (vagy akit) igazán, tényleg teljes szívvel meg akarok szerezni? Magaménak akarom tudni. Nem érem be az átlaggal. Ezt értem mind az álmok, munka, csajok és egyebek terén. Válogatós vagyok, beismerem, de legyen ez a legnagyobb hibám, szerintem... Mi van akkor, ha az, amit annyira nagyon keresek, mindvégig előttem volt? És mind a mai napig nem vettem észre? Az élet nehéz. És benne JÓL élni, az időt JÓL kihasználni, még nehezebb...